„Hét napig maceszt egyetek!”

– Az ünnep nyolc napja alatt fogyasztott macesz azt jelképezi, hogy vannak dolgok, amik nem történhetnek meg maguktól, azokat valakinek meg kell valósítania – tanítja alábbi írásában Szerdócz Ervin újpesti rabbi.

A Peszach ünnep emblematikus tápláléka a macesz. Az ünnep legszebb, legemelkedettebb hangulatú széder estéin két magyarázatot kapunk az est levezetésének forgatókönyvét tartalmazó könyvben, a Hágádában. 

Az első a macesz kinézetére utal: „Íme, (ilyen) a szegény-kenyér, amelyet őseink ettek Egyiptom országában.” A második a macesz fogyasztásának okára: „Miért van ez a „pászka”, amelyet eszünk? Mert nem kelhetett meg őseink tésztája, mert megjelent a királyok Királya és megváltotta őket! (II.M.12/39)

Zvi Elimelech Spira dinowi haszid rabbi (1783-1841) felhívta a figyelmet a mindennapi kenyér (hámec-kovász) és az ünnepi macesz közötti lényegi különbségre. 

Minden kovászos (kenyér) esetében a hozzávalókat összekeverik, majd egy időre félreteszik, hogy megkeljen. Ez utóbbi folyamat spontán, anélkül megy végbe, hogy bárki bármit is tenne vele. Ezzel szemben a maceszt nem hagyják magára. 

Valaki állandóan foglalkozik vele, amig megsül a kész termék: összekeveri a lisztet és a vizet, összegyúrja a tésztát, kinyújtja, kilyukasztja és végül megsüti. A folyamat mindössze 18 percet tarthat. Ennek alapján a macesz és a hámec két perspektívát képvisel. A kovász perspektívája az, hogy vannak dolgok, amik magukban megtörténnek. A macesz ezzel szemben azt jelképezi, hogy vannak olyan dolgok is, melyek nem történhetnek meg maguktól, azokat valakinek meg kell valósítania. 

Kenyeret (kovászosat) egész évben fogyasztunk. Kivétel a Peszach ünnep nyolc napja, amikor csak maceszt (kovásztalant) fogyaszthatunk. Ez többek között arra figyelmeztet – tanította Spira rabbi –, hogy szabadságot, szellemi függetlenséget csak tudatosan, átgondoltan és folyamatos munkát végezve lehet megvalósítani.

A széderesten, az „őrködés éjszakáján” (II.M. 12/42.) kettétörjük (három közül a középsőt) a maceszt és azt mondjuk: „Íme, itt a szegény-kenyér, melyet őseink ettek Egyiptom országában!” A drámai gesztus disztingvál a jómód, amiben jelen vagyunk, és a nélkülözés között, melyben elődeink gyakran voltak! Emlékeztető tehát: „A szegénynek soha sincs egész kenyere. Neki az életből csak egy töredék jut, sohasem annyi, amennyi kellene.” (Pszachim, 115b.)

Egyszer egy szegény ember hirtelen meggazdagodott. A vándortarisznyát azonban megtartotta magának és időnként felvette és megmutatta családjának: ilyen voltam valamikor, ilyen volt a szegénytarisznya. Eljátszotta a szegény vándor életét. Egyszer megint nevetve köszöntötte a család a koldusruhában megjelent apát. Ő azonban így szólt: ne örüljetek! Ez nem emlék, nem játék, hanem valóság. Újra szegények lettünk. Eddig a szegénység emlékét vállaltam, most vállalom a valóságot. 

A régi történet arra tanít, hogy amikor életünk boldog korszakában szimbolikusan azt mondjuk: „Íme, itt a szegénykenyér, ne essünk kétségbe, ha életünk rosszabbra fordul. Íme a megoldás: „Akkor kiáltottunk az Örökkévalóhoz, atyáink Istenéhez, és az Örökkévaló meghallotta szavunkat, meglátta sanyarúságunkat.” (V.M. 26/7.) Ezért mondjuk 118. Zsoltár alábbi mondatát kétszer:

„Örökkévaló segíts meg, hogy egészséges legyek!”. „Örökkévaló adj szerencsét, hogy sikeres lehessek!”

A kettétört macesz nagyobbik felét eltesszük „afikojmannak”. Ezt a gyerekek elrejtik és csak egy ígéret, egy ajándék fejébe adják vissza, hogy az estét annak elfogyasztásával zárjuk. A széder liturgiai rendje tehát a macesz kettétörésével, az áfikojmán „létrehozásával” kezdődik. 

A kettétört macesz két darabja két szimbólum! Az előttünk maradt maceszdarab az ember életének befejezetlenségét jelképezi. Azt, hogy még nem ismertük fel, nem aknáztuk ki a bennünk rejlő lehetőségeket. A rejtett rész a jövőbeli spirituális növekedésünket szimbolizálja, ezt kell keresnünk és ezt kell megtalálnunk.